Ipar- és vállalkozáspolitika
Acél
Az európai acélipar jövőjének biztosítása
Az Európai Unió részben az acélnak köszönheti a létét. A mai EU elődje ugyanis a második világháború után létrehozott Európai Szén és Acélközösség (ESZAK) volt. Sok minden változott azóta, de az acélipar ma is kulcsfontosságú az EU gazdaságában: 23 tagállamban összesen 360 ezer munkavállalót foglalkoztat, nem is beszélve az acélnak mint alapanyagnak a jelentőségéről, például az építőiparban vagy éppen a hűtőszekrénygyártásban.
Az európai ipart acélgyártás nélkül el sem lehet képzelni. A gépjárműüzemeknek, a hajógyáraknak, valamint a gépészeti, védelmi és építőipari ágazat szereplőinek külföldön sokkal magasabb árakon kellene beszerezniük ezt a nélkülözhetetlen alapanyagot.
„Az európai projekt 1951 óta a szénre és az acélra épül. De miután 2002-ben az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó szerződés hatálya lejárt, az acélipar kissé magára maradt. Itt az idő, hogy újra felfedezzük az acélipar jelentőségét. Szükségünk van az acélra, nemcsak azért, hogy biztosítsuk az európai építőipar és a gépjárműipar alapanyag-ellátását, hanem azért is, hogy előnyre tegyünk szert a zöld növekedés európai forrásai révén. Az acélipar továbbra is stratégiai fontosságú iparág Európában, és össze kell fognunk annak érdekében, hogy átlendítsük a szektort ezen a válságos időszakon.”
Az Európai Bizottság kiemelt feladatának tartja, hogy az iparágban nemrégiben – meglehetősen hirtelen – bekövetkezett globális fejlemények dacára megfelelő szinten tartsa az európai acéltermelést.
Az EU továbbra is a második legnagyobb acéltermelő a világon, jóllehet a globális acélgyártásban elfoglalt részesedése 2001 és 2011 között 22%-ról 12%-ra esett vissza. Az uniós acéltermelés volumene jelenleg 17%-kal elmarad a 2007-es szinttől, miközben a termelési kapacitás 25%-a parlagon hever. Ennek következtében az ágazati szereplők jövője bizonytalanná vált, és már sok gyár arra kényszerült, hogy bezárja kapuit.
Gátat kell szabnunk ennek a kedvezőtlen tendenciának: helyre kell állítanunk az acél iránti keresletet Európában, amely a pénzügyi és gazdasági válság nyomán jelentősen csökkent.
Határozott válaszlépésekkel, következetes beruházási politikával várhatóan ismét helyzetbe tudjuk hozni a fő acélfogyasztókat Európában, vagyis az építőipart és a gépjárműipart. E két ágazat használja fel az összes megtermelt acél mintegy 40%-át. A Bizottság több célzott intézkedést javasolt e két szektor megsegítésére.
Emellett az is nagyon fontos, hogy javítsuk, rugalmasabbá tegyük az EU éghajlat-politikáját. Európa élen jár a zöld forradalomban, és ennek a jövőben is így kell lennie. De ha acélipari vállalataink arra kényszerülnek, hogy termelésüket áthelyezzék az EU határain kívülre, hogy így elkerüljék a szigorú környezetvédelmi és adózási szabályokat, azzal nem segítjük elő az éghajlatváltozás elleni fellépés ügyét.
Hiszen az üvegházhatású gázok így is, úgy is károsítják bolygónkat, akárhol is bocsátják ki őket. Mivel a globális acéltermelés volumene folyamatosan nő, fontos, hogy elősegítsük az európai acéltermelést, a környezet itt ugyanis nagyobb védelemben részesül, mint azokban az országokban, amelyek alá sem írták az ENSZ éghajlatvédelmi célú Kiotói Jegyzőkönyvét. Az európai acélipar felkarolása tehát nemcsak a magas munkanélküliség elleni küzdelmet és a gazdaság élénkítését szolgálja, hanem végeredményben bolygónk védelmét is.
Csökkentenünk kell az energiaköltségeket is, melyek az európai acélüzemek összes költségének akár 40%-át is kitehetik, ami sokkal magasabb, mint az USA-ban, Oroszországban, a Közel-Keleten vagy Kínában.
2013 júniusában az Európai Bizottság e kihívások kezelése céljából acélipari cselekvési tervet hirdetett meg, és fokozatosan életbe lépteti az abban javasolt intézkedéseket.