1973. október 13-án születtem Sátoraljaújhelyen. Fejlodési rendellenességgel jöttem a világra, ezért a novérek tanácsára anyám otthagyott a kórházban. 1977-ben am-putálták a lábam, ez után kerültem a sátai nevelootthonba, ahol abszolút kirekesztet-tek. Nagyon nehéz volt, mert nem mehettem a csoportos kirándulásokra, és a nevelok nem tekintettek egyenrangúnak a többi gyerekkel. Innen kerültem 8 éves koromban Sajóörösre. Itt szép gyerekkorom volt. Megtapasztalhattam a „valahova tartozás” érzését, itt én is részese voltam a „csapatnak”. Jó érzés visszaemlékezni a csínytevéseinkre.
1986-tól 3 évig Alsózsolcán éltem. Itt is én voltam az egyetlen mozgássérült, ezért nem volt egyszeru a beilleszkedés és a helytállás az állami gondozott tinik akkori világában. Ki kellett vívnom a helyem abban a zárt közösségben, mert nem akartam mások kapcarongya lenni. Iszonyú nehéz volt, de most már tudom, hogy az segített megtanulni küzdeni. Mivel sokat voltam egyedül, így a ping-pong lett a legjobb barátom. De velem senki sem akart játszani, így a fal lett a játszótársam. Utólag visszagondolva: milyen jó érzés volt, hogy így is 3. helyezett lettem.
Aztán elérkezett a pályaválasztás, több helyre is jelentkeztem, de a sikeres felvéte-liket követo orvosi vizsgálatok után mindenhonnan elutasítottak. A sok kudarc el-lenére nem akartam feladni, mindenképp tovább akartam tanulni. Végül felvételt nyertem egy dísznövény kertész szakiskolába, így kerültem fel Budapestre, a sváb-hegyi kollégiumba. Itt ütött vissza rám az évekig tartó bezártság. A kollégium kapuján hónapokig nem tettem ki a lábam egyedül, idobe telt amíg hozzászoktam a „sza-badsághoz”. Akkor tapasztaltam meg eloször, hogy milyen érzés, ha nem az alapján ítélnek meg, hogy honnan jöttem. Hisz korábban, ha kijutottam valamelyik intézetbol, akár csak egy boltba, máris mindenki tudta, hogy „lelences” vagyok.
Miután elvégeztem a dísznövény-kertész iskolát, a Marczibányi térre jelentkeztem noi szabó-varró nonek.
Itt szerettem meg a vívást. 1994-ben megnyertem az országos bajnokságot. Ezután abbahagytam, és 7-év kihagyás után tértem vissza.
Albérletbol albérletbe költöztem és dolgoztam, ahol tudtam. 2002-ben összeköltöztem egy fiúval és úgy tunt, jól alakul az életem. De egy rejtett betegsége miatt 2 év után megromlott a kapcsolatunk és nem volt hová mennem. Az addig biztosnak hitt jövoképem szertefoszlott, és minden kilátástalanná vált. Barátoknál húztam meg ma-gam, és napról napra éltem. Majd találtam egy 10 m2 komfort nélküli lakást, ahol fu-tés híján mínusz fokok voltak. De itt sem maradhattam sokáig. Ebben a kilátástalan-ságban teltek napjaim, amikor egyik este sétáltam az albérlet felé edzésrol, nem hagytak nyugodni a negatív gondolatok. El voltam keseredve. Ürességet éreztem. Nem láttam a kiutat. Akkor, ott nagyon hiányzott egy segíto kéz, ami kihúzhatna a mély gödörbol. Akkor ismertem fel a helyzetem ebben a világban, hogy nincs kihez fordulnom, nincs se anyám se apám, se barátaim, akik meghallgatnának, sem egy biztos pont az életemben. Semmi. Tudattalan állapotba kerültem ott, a villamos-megállóban és elindultak a lábaim a sínek felé. De ekkor jött egy hang, ami így szólt: „Ne tedd! Ha ideáig kibírtad, akkor ezt is túl fogod élni!”. Hallgattam rá.
Így másnap az edzésen Szekeres Pál segítségét kértem, aki megtestesítette a „segíto kezet”. O azonnal intézkedett és másnap mehettem a marczibányi téri kollégiumba, ahonnan albérletet biztosítottak a számomra.
Ekkor fordult a szerencsém jó irányba. Találtam munkát, el tudtam tartani magam, és innentol teljes erovel a vívásra koncentrálhattam.
2005 augusztusában az edzom, László Dezso közbenjárásával kiutaltak nekem egy önkormányzati lakást. Hiába volt kissé lepukkant és üres az a lakás, én mégis úgy éreztem, hogy ez csak az én váram. Végre tudom azt mondani, hogy „hazamegyek”.
Itt élek azóta is. Vannak barátaim, céljaim: életem. És megtanultam, hogy a reménytelenségbol is fel lehet állni, csak meg kell látni a le-hetoséget és akarni kell.
Veronika Juhász is the European champion in disabled fencing; she spent her childhood in an orphanage. She believes that if you want to, you can fight for independence.
Home page