Keresés
    Szabad szöveg alapján
Kapcsolódó anyagok
Hírek
In response to the concerns raised by several citizens about animal welfare in fish farming, the European Commission would like to clarify that the health and welfare of farmed fish is important for EU aquaculture.
One of the world's fastest growing food sectors, aquaculture accounts for about half of the fish eaten worldwide every year.
Fish farming is healthy and can help tackle overfishing and protect wild fish stocks. That is the message to be delivered today by European Commissioner for Maritime Affairs and Fisheries, Maria Damanaki, at a specially organised event at the Seafood Expo Global held in Brussels.

Akvakultúra-módszerek

Az európai akvkaultúra számos különböző formát ölt. Ezeket különböző módon szembeállítva az alábbi megkülönböztetéseket tehetjük: extenzív vagy intenzív, természetes környezetben vagy medencékben, édesvízben vagy tengervízben, folyamatos áramlással vagy visszakeringtetéssel, hagyományosan vagy modern módszerekkel, klasszikus vagy bio módon, az időjárási és tengerviszonyoknak kitéve, vagy azoktól védve, stb. Ezekből a kettősségekből kiindulva mindenféle finom megkülönböztetés és sokféle kombináció lehetséges. Ezek bemutatásának legegyszerűbb módja az európai akvakultúra történelmi fejlődésének követése.

Tájékoztató kiadvány pdf - 725 KB [725 KB] български (bg) čeština (cs) dansk (da) Deutsch (de) eesti keel (et) ελληνικά (el) English (en) español (es) français (fr) Gaeilge (ga) italiano (it) latviešu valoda (lv) lietuvių kalba (lt) Malti (mt) Nederlands (nl) polski (pl) português (pt) română (ro) slovenčina (sk) slovenščina (sl) suomi (fi) svenska (sv)

Az extenzív akvakultúra

Az akvakultúra első formáját úgy gyakorolták, hogy a vadon élő vízi állatokat a lagúnákban, halastavakban és sekély tavakban csapdával oly módon ejtették fogva, hogy bármikor rendelkezésre álljanak.
Pontyhalászat a Cseh Köztársaságban © Zbynek Mejta

A gazdálkodás e formája a neolitikus korra nyúlik vissza, amikor az ember elkezdte a természeti erőforrásokat kiaknázni, azaz Európában mai korunk előtt 4000 évre. Ez a minimalista gyakorlat napjainkban már nem létezik Európában, mivel mindennemű akvakultúrás tenyésztés legalább egy, a környezettel vagy az állattal való technikai interakciót feltételez.

Az akvakultúra fejlődésének második szakasza pontosan abban áll, hogy többé nem számítunk kizárólag a természetre, hanem olyan vízi környezetet alakítunk ki, amely elősegíti a halak, puhatestűek és/vagy rákfélék populációinak fejlődését. Ennek az akvakultúrának a legkifinomultabb formája a Kínában halastavakban folytatott pontytenyésztés, amelyről feljegyzést találtak Fan-Li híres Értekezésében, amely a Krisztus előtti V. században keletkezett.

És Európában? Már a rómaiak konzerváltak osztrigákat, és hizlaltak halakat kifejezetten erre a célra kialakított viváriumokban. A középkorban kezdődött meg azonban a halastavakban történő halgazdálkodás technikáinak kidolgozása, különösen a monostorokban, amelyeknek sovány táplálékra volt szükségük a keresztény vallás által előírt böjtölés számos napjára. Dél-Európában a halak tenyésztésének kezdete enyhén sós vízben szintén erre az időszakra nyúlik vissza, amikor lagúnákat és part menti halastavakat kezdtek oly módon kialakítani, hogy a víz áramlásával odasodort halakat, így tengeri sügéreket, durbincsokat és tengeripérféléket tartsanak ott fenn, gyakran a sólepárlással évszakonkénti váltakozással.

Az akvakultúra antik gyakorlatokból kialakult e formái napjainkig fennmaradtak egész Európában. Ez a helyzet a hagyományos extenzív halgazdálkodással is, amelyet Lappföldtől Szicíliáig, és Kerrytől Thrákiáig gyakorolnak. (Természetes vagy mesterséges) halastavak és lagúnák oly módon történő fenntartásából áll, hogy ott kedvező körülmények alakuljanak ki a vízi fauna fejlődéséhez. A vízfelületeket minden télen kezelik és trágyával termékenyítik meg, hogy serkentsék a vízi növények növekedését, és következésképpen növeljék a mirkoorganizmusok, kisméretű puhatestűek és rákfélék, a lárvák és férgek jelenlétét, amelyek a vízi táplálkozási piramis alapját képezik. Ennek hatására a „kereskedelmi értékű” állatok oly mértékű fejlődését segítik elő, hogy azok hozama magasabb, mint a természetes ökoszisztémáéi.

Az édesvízi halgazdálkodásban az ily módon előállított fajok közé tartoznak régiótól függően a sebes pisztráng, a marénák, az északi-sarki szajbling, az angolna, a fogassüllő, a csuka és különböző ponty-, törpeharcsa-, tokhal-, folyami rák- és békafajok. A múltban ez a tevékenység állt számos, az európai ökoszisztémában nem őshonos faj, így a szivárványos pisztráng, a pataki szajbling, a pontyfélék és különböző béka- és folyami rákfajok meghonosítása mögött. Az enyhén sós vizű lagúnák és part menti halastavak – földrajzi helyzetüktől függően – tengeri sügéreket, angolnákat és a durbincsok, tengeripérfélék, tokhalak, garnélarákok és kagylófélék különböző fajait szolgáltatják.





Pontyhalászat a Cseh Köztársaságban © Zbynek Mejta

A gazdálkodás e formája a neolitikus korra nyúlik vissza, amikor az ember elkezdte a természeti erőforrásokat kiaknázni, azaz Európában mai korunk előtt 4000 évre. Ez a minimalista gyakorlat napjainkban már nem létezik Európában, mivel mindennemű akvakultúrás tenyésztés legalább egy, a környezettel vagy az állattal való technikai interakciót feltételez.

Az akvakultúra fejlődésének második szakasza pontosan abban áll, hogy többé nem számítunk kizárólag a természetre, hanem olyan vízi környezetet alakítunk ki, amely elősegíti a halak, puhatestűek és/vagy rákfélék populációinak fejlődését. Ennek az akvakultúrának a legkifinomultabb formája a Kínában halastavakban folytatott pontytenyésztés, amelyről feljegyzést találtak Fan-Li híres Értekezésében, amely a Krisztus előtti V. században keletkezett.

És Európában? Már a rómaiak konzerváltak osztrigákat, és hizlaltak halakat kifejezetten erre a célra kialakított viváriumokban. A középkorban kezdődött meg azonban a halastavakban történő halgazdálkodás technikáinak kidolgozása, különösen a monostorokban, amelyeknek sovány táplálékra volt szükségük a keresztény vallás által előírt böjtölés számos napjára. Dél-Európában a halak tenyésztésének kezdete enyhén sós vízben szintén erre az időszakra nyúlik vissza, amikor lagúnákat és part menti halastavakat kezdtek oly módon kialakítani, hogy a víz áramlásával odasodort halakat, így tengeri sügéreket, durbincsokat és tengeripérféléket tartsanak ott fenn, gyakran a sólepárlással évszakonkénti váltakozással.

Az akvakultúra antik gyakorlatokból kialakult e formái napjainkig fennmaradtak egész Európában. Ez a helyzet a hagyományos extenzív halgazdálkodással is, amelyet Lappföldtől Szicíliáig, és Kerrytől Thrákiáig gyakorolnak. (Természetes vagy mesterséges) halastavak és lagúnák oly módon történő fenntartásából áll, hogy ott kedvező körülmények alakuljanak ki a vízi fauna fejlődéséhez. A vízfelületeket minden télen kezelik és trágyával termékenyítik meg, hogy serkentsék a vízi növények növekedését, és következésképpen növeljék a mirkoorganizmusok, kisméretű puhatestűek és rákfélék, a lárvák és férgek jelenlétét, amelyek a vízi táplálkozási piramis alapját képezik. Ennek hatására a „kereskedelmi értékű” állatok oly mértékű fejlődését segítik elő, hogy azok hozama magasabb, mint a természetes ökoszisztémáéi.

Az édesvízi halgazdálkodásban az ily módon előállított fajok közé tartoznak régiótól függően a sebes pisztráng, a marénák, az északi-sarki szajbling, az angolna, a fogassüllő, a csuka és különböző ponty-, törpeharcsa-, tokhal-, folyami rák- és békafajok. A múltban ez a tevékenység állt számos, az európai ökoszisztémában nem őshonos faj, így a szivárványos pisztráng, a pataki szajbling, a pontyfélék és különböző béka- és folyami rákfajok meghonosítása mögött. Az enyhén sós vizű lagúnák és part menti halastavak – földrajzi helyzetüktől függően – tengeri sügéreket, angolnákat és a durbincsok, tengeripérfélék, tokhalak, garnélarákok és kagylófélék különböző fajait szolgáltatják.





A vízi gerinctelenek tenyésztése

A vízi gerinctelenek tenyésztése, azaz a kagylófélék és puhatestűek tenyésztése, továbbra is extenzív tenyésztési tevékenység.
Kagylótenyésztés Írországban © Lionel Flageul

Nagy részben a természetes módon született egyedeken és a környezet által kínált táplálékokon alapszik, a termelésbe bevont bármilyen egyéb input nélkül. Az eljárás és a technikák igen fejlett kidolgozása teszi lehetővé a természet által nyújtott erőforrásokból az optimális hozam kinyerését. Európában az osztrigák tenyésztése (ostréiculture) és az étikagyló-tenyésztés (mytiliculture) képviseli a vízi gerinctelenek termelésének 90%-át. Igen ősi tenyészetek, amelyek kezdetei az Antik korra nyúlnak vissza.

Napjainkban az osztrigatenyésztés hagyományos tevékenység az EU bizonyos országaiban, így Franciaországban (az EU termelésének 90%-át adja) és Hollandiában. Más országokban később honosodott meg, különösen Írországban. A különböző tenyésztési eljárások hagyományos módszereken alapulnak. Két fajt tenyésztenek Európában: az európai lapos osztrigát (Ostrea edulis) és a csendes-óceáni tölcséres osztrigát (Crassostrea gigas), amely a legelterjedtebb. Az osztrigáknak 3–4 évre van szükségük ahhoz, hogy forgalomba hozatali méretüket elérjék.

Az étikagyló-tenyésztés szintén két fajra irányul, a termelés földrajzi helyétől függően: a kisebb méretű, északon tenyésztett ehető kékkagylóra (Mytilus edulis), valamint a nagyobb, délen tenyésztett, spanyol vagy mediterrán kagylónak (Mytilus galloprovincialis) nevezett fajra. A tenyésztési módszerek a fajoktól és a régióktól függően változnak.

Más, a kagylófélékhez tartozó fajokat is tenyésztenek Európában, így Vénuszkagyló-féléket, szívkagylókat, fésűkagylókat és tengeri fülcsigákat.

A Vénuszkagylók (a barázdás tapétakagyló és a japán szőnyegkagyló) tenyésztése újkeletűbb, mint a korábban említetteké. Az 1980-as években kezdődött, amikor a kézzel, vagy kotróhálóval történő halászatot az erőforrás védelme érdekében többé nem szorgalmazták. A szaporodás természetes módon történik a termelő-telepeken, vagy ellenőrzött módon a keltető-telepeken. Az embriót tengervízzel telt medencék aljára, tartályokba helyezik növekedni, vagy közvetlenül a tenyésztési telepeken végzik el ugyanezt. Három hónap múlva a fiatal Vénuszkagylókat szétszórják az árapály járta partsávon (Normandiában, Bretagne-ban, Kantábriában, Galíciában), vagy a lagúnákban (Poitou-Charentes, Emilia-Romagna, Veneto), és két év elteltével begyűjtik őket. Az európai termelés meghatározó része Olaszországban történik.





Kagylótenyésztés Írországban © Lionel Flageul

Nagy részben a természetes módon született egyedeken és a környezet által kínált táplálékokon alapszik, a termelésbe bevont bármilyen egyéb input nélkül. Az eljárás és a technikák igen fejlett kidolgozása teszi lehetővé a természet által nyújtott erőforrásokból az optimális hozam kinyerését. Európában az osztrigák tenyésztése (ostréiculture) és az étikagyló-tenyésztés (mytiliculture) képviseli a vízi gerinctelenek termelésének 90%-át. Igen ősi tenyészetek, amelyek kezdetei az Antik korra nyúlnak vissza.

Napjainkban az osztrigatenyésztés hagyományos tevékenység az EU bizonyos országaiban, így Franciaországban (az EU termelésének 90%-át adja) és Hollandiában. Más országokban később honosodott meg, különösen Írországban. A különböző tenyésztési eljárások hagyományos módszereken alapulnak. Két fajt tenyésztenek Európában: az európai lapos osztrigát (Ostrea edulis) és a csendes-óceáni tölcséres osztrigát (Crassostrea gigas), amely a legelterjedtebb. Az osztrigáknak 3–4 évre van szükségük ahhoz, hogy forgalomba hozatali méretüket elérjék.

Az étikagyló-tenyésztés szintén két fajra irányul, a termelés földrajzi helyétől függően: a kisebb méretű, északon tenyésztett ehető kékkagylóra (Mytilus edulis), valamint a nagyobb, délen tenyésztett, spanyol vagy mediterrán kagylónak (Mytilus galloprovincialis) nevezett fajra. A tenyésztési módszerek a fajoktól és a régióktól függően változnak.

Más, a kagylófélékhez tartozó fajokat is tenyésztenek Európában, így Vénuszkagyló-féléket, szívkagylókat, fésűkagylókat és tengeri fülcsigákat.

A Vénuszkagylók (a barázdás tapétakagyló és a japán szőnyegkagyló) tenyésztése újkeletűbb, mint a korábban említetteké. Az 1980-as években kezdődött, amikor a kézzel, vagy kotróhálóval történő halászatot az erőforrás védelme érdekében többé nem szorgalmazták. A szaporodás természetes módon történik a termelő-telepeken, vagy ellenőrzött módon a keltető-telepeken. Az embriót tengervízzel telt medencék aljára, tartályokba helyezik növekedni, vagy közvetlenül a tenyésztési telepeken végzik el ugyanezt. Három hónap múlva a fiatal Vénuszkagylókat szétszórják az árapály járta partsávon (Normandiában, Bretagne-ban, Kantábriában, Galíciában), vagy a lagúnákban (Poitou-Charentes, Emilia-Romagna, Veneto), és két év elteltével begyűjtik őket. Az európai termelés meghatározó része Olaszországban történik.





A félig extenzív akvakultúra

A halastavakban és lagúnákban folytatott hagyományos vegyes gazdálkodás a jobban keretek közé szorított termelési módszerek felé fejlődik, amelyet félig extenzív akvakultúrának neveznek.

Víz alatti ketrec Ciprus vizeiben © Lionel Flageul

A termelők nem elégednek meg csupán a halastó vagy a lagúna természetes fejlődésének felerősítésével, hanem segítenek a természetnek oly módon, hogy azokba keltető-telepeken született ivadékokat telepítenek, és táplálékkiegészítőt alkalmaznak. A legbeszédesebb példa a pontyfélék halastavakban történő tenyésztése, amely nagyon elterjedt Közép-Európa országaiban. A Dél-Európában, enyhén sós vízben folytatott akvakultúra is egyre gyakrabban folyamodik a keltető-telepekhez és az ipari módon előállított táplálékokhoz, amely lehetővé teszi a természetes halszaporulat csökkenésének kompenzálását. A Pó és az Adige deltájában folytatott olasz vallikultúra lagúnáit tengeri sügérek és durbincsok ivadékaival népesíti be, hogy pótolja e fajok természetesen élő egyedeinek megritkulását, és ellensúlyozza az angolna eltűnését. A spanyol esteros-okban és Portugáliában ez a gyakorlat tette lehetővé, hogy új fajok tenyésztésével próbálkozzanak, mint a nagy rombuszhal, a közönséges nyelvhal és a szenegáli nyelvhal.

A teljesség kedvéért említést kell tenni akár a tengerben úszó, vagy a szárazföldön található viváriumokban történő tartásról is. Ez a gyakorlat a halászathoz kapcsolódik. Lehetővé teszi a kifogott fajok tartását és későbbi forgalomba hozatal céljából történő hizlalását. Ezt a gyakorlatot elsősorban azoknál az állatoknál alkalmazzák, amelyek nem őrzik meg ízminőségüket, ha a klasszikus tartósítási eljárásoknak vetik alá, mint az aszeptikus konzerválás, a csírátlanítás, vagy a fagyasztás. A legelterjedtebb példa a nagytestű rákfélék, így a homár, a tövises languszták, a nagy tarisznyarák, amelyek halászati szezonja tavasszal van, de amelyeket hagyományosan télen, az év végi ünnepek során fogyasztanak. Egy másik, vitatottabb példa a kékúszójú tonhal úszó ketrecekben történő hizlalása, amely az 1990-es években jelent meg a Földközi-tenger térségében. Ebben az esetben arról van szó, hogy a tavaszi halászati szezon során fogott egyedeket télen, jobb áron exportálják.





Víz alatti ketrec Ciprus vizeiben © Lionel Flageul

A termelők nem elégednek meg csupán a halastó vagy a lagúna természetes fejlődésének felerősítésével, hanem segítenek a természetnek oly módon, hogy azokba keltető-telepeken született ivadékokat telepítenek, és táplálékkiegészítőt alkalmaznak. A legbeszédesebb példa a pontyfélék halastavakban történő tenyésztése, amely nagyon elterjedt Közép-Európa országaiban. A Dél-Európában, enyhén sós vízben folytatott akvakultúra is egyre gyakrabban folyamodik a keltető-telepekhez és az ipari módon előállított táplálékokhoz, amely lehetővé teszi a természetes halszaporulat csökkenésének kompenzálását. A Pó és az Adige deltájában folytatott olasz vallikultúra lagúnáit tengeri sügérek és durbincsok ivadékaival népesíti be, hogy pótolja e fajok természetesen élő egyedeinek megritkulását, és ellensúlyozza az angolna eltűnését. A spanyol esteros-okban és Portugáliában ez a gyakorlat tette lehetővé, hogy új fajok tenyésztésével próbálkozzanak, mint a nagy rombuszhal, a közönséges nyelvhal és a szenegáli nyelvhal.

A teljesség kedvéért említést kell tenni akár a tengerben úszó, vagy a szárazföldön található viváriumokban történő tartásról is. Ez a gyakorlat a halászathoz kapcsolódik. Lehetővé teszi a kifogott fajok tartását és későbbi forgalomba hozatal céljából történő hizlalását. Ezt a gyakorlatot elsősorban azoknál az állatoknál alkalmazzák, amelyek nem őrzik meg ízminőségüket, ha a klasszikus tartósítási eljárásoknak vetik alá, mint az aszeptikus konzerválás, a csírátlanítás, vagy a fagyasztás. A legelterjedtebb példa a nagytestű rákfélék, így a homár, a tövises languszták, a nagy tarisznyarák, amelyek halászati szezonja tavasszal van, de amelyeket hagyományosan télen, az év végi ünnepek során fogyasztanak. Egy másik, vitatottabb példa a kékúszójú tonhal úszó ketrecekben történő hizlalása, amely az 1990-es években jelent meg a Földközi-tenger térségében. Ebben az esetben arról van szó, hogy a tavaszi halászati szezon során fogott egyedeket télen, jobb áron exportálják.





Ivadékok telepítése újra benépesítés céljából

A XVII. századtól az édesvízi haltartalékok csökkeni kezdtek bizonyos helyeken, valószínűleg az emberi népesség növekedésének következtében. A hatóságok ekkor a folyók fogságban született ivadékokkal való újra benépesítéséről beszélnek.

Halkeltető telep © Lionel Flageul

A természetben a halak igen nagy mennyiségben bocsátanak ki ikrákat, és ezek közül csupán néhány éli meg az ivarérett kort, miután megmenekült a ragadozók támadásaitól, a betegségektől, a táplálék hiányától, a környezetszennyezéstől, a hőmérsékleti sokkoktól, stb. A keltető-telep szerepe nem csupán megtermékenyített ikrák nyerése, hanem mindazon paraméterek ellenőrzése és szabályozása, amelyek a lehető legtöbb egyednek teszik lehetővé a fiatal kor elérését, hogy végül a túlélés jó esélyével kerüljenek a természetes környezetbe visszaengedésre.

1741-ben Stephan Ludwig Jacobi, több tudományágban működő német tudós, létrehozza az első pisztráng-keltető telepet Westfáliában. Még egy évszázadot kell várni azonban ahhoz, hogy felfedezése széles körben elterjedjen az Ipari Forradalom első káros hatásai által elszegényített vízfolyások Európában, Egyesült Államokban és Japánban történő újra benépesítése céljából.

A tudományos kísérletek ekkortól kiterjednek a szajblingra, a marénára, a lazacra, sőt az Egyesült Államokban a szivárványos pisztrángra is, amelyet Európában 1874-től honosítanak meg jó teljesítményének köszönhetően. Mindezen fejlődés a lazacalakúakra korlátozódik, amelyek fogságban viszonylag könnyen szaporíthatónak bizonyulnak.

1934-ig kell várni, amíg a hormonális serkentést felfedezik és a helyi halfajokon kikísérletezik Brazíliában. Ez a technika abból áll, hogy bizonyos hormonokat injekcióznak a hal testébe, hogy ezzel a beavatkozással a gaméták kibocsátását idézzék elő mind a nőstények, mind a hímek esetében. Ez a felfedezés új perspektívákat nyit meg a keltetés terén, és lehetővé teszi olyan fajok bevonását e módszerbe, amelyek addig terméketlenné váltak a fogság által okozott sokk miatt. 1935-től a Szovjetunióban a szovjet kutatók több tokhalfajtól nyernek ivadékokat, sőt megkezdik hibrid törzsek létrehozását.

Az ökoszisztéma újra benépesítését napjainkban is széles körben alkalmazzák mind édesvízben, mind a tengeri környezetben. Az ennek keretében tevékenykedő keltető-telepeket általában közpénzekből megvalósított tudományos kutatási programok keretében finanszírozzák, és elsősorban az őshonos fajokkal dolgoznak. Ily módon a vizek minőségének javulását, és a vándorló fajok szabad mozgási lehetőségének visszaállítását célzó infrastrukturális munkálatokat követően számos európai keltető-telep dolgozik a folyók lazac- és tokhalfélékkel történő újra benépesítésén.

Az is előfordul, hogy ezek a közérdekű keltető-telepek bekapcsolódnak „tengeri állatgazdálkodási” projektekbe. Ez a gyakorlat a XIX. századra nyúlik vissza, és a természetes állomány keltető-telepeken nevelt fiatal egyedekkel való megerősítéséből áll, hogy az attól függő halászat gazdasági tevékenységét fenntartsák, mint például a lazac halászatát a Balti-tengeren vagy a közönséges nyelvhal halászatát az Északi-tengeren. Meg kell jegyezni, hogy gyakran valamely kereskedelmi célú akvakultúrás vállalkozás mögött az ilyen tudományos keltető-telepek felfedezéseinek eredményei állnak.





Halkeltető telep © Lionel Flageul

A természetben a halak igen nagy mennyiségben bocsátanak ki ikrákat, és ezek közül csupán néhány éli meg az ivarérett kort, miután megmenekült a ragadozók támadásaitól, a betegségektől, a táplálék hiányától, a környezetszennyezéstől, a hőmérsékleti sokkoktól, stb. A keltető-telep szerepe nem csupán megtermékenyített ikrák nyerése, hanem mindazon paraméterek ellenőrzése és szabályozása, amelyek a lehető legtöbb egyednek teszik lehetővé a fiatal kor elérését, hogy végül a túlélés jó esélyével kerüljenek a természetes környezetbe visszaengedésre.

1741-ben Stephan Ludwig Jacobi, több tudományágban működő német tudós, létrehozza az első pisztráng-keltető telepet Westfáliában. Még egy évszázadot kell várni azonban ahhoz, hogy felfedezése széles körben elterjedjen az Ipari Forradalom első káros hatásai által elszegényített vízfolyások Európában, Egyesült Államokban és Japánban történő újra benépesítése céljából.

A tudományos kísérletek ekkortól kiterjednek a szajblingra, a marénára, a lazacra, sőt az Egyesült Államokban a szivárványos pisztrángra is, amelyet Európában 1874-től honosítanak meg jó teljesítményének köszönhetően. Mindezen fejlődés a lazacalakúakra korlátozódik, amelyek fogságban viszonylag könnyen szaporíthatónak bizonyulnak.

1934-ig kell várni, amíg a hormonális serkentést felfedezik és a helyi halfajokon kikísérletezik Brazíliában. Ez a technika abból áll, hogy bizonyos hormonokat injekcióznak a hal testébe, hogy ezzel a beavatkozással a gaméták kibocsátását idézzék elő mind a nőstények, mind a hímek esetében. Ez a felfedezés új perspektívákat nyit meg a keltetés terén, és lehetővé teszi olyan fajok bevonását e módszerbe, amelyek addig terméketlenné váltak a fogság által okozott sokk miatt. 1935-től a Szovjetunióban a szovjet kutatók több tokhalfajtól nyernek ivadékokat, sőt megkezdik hibrid törzsek létrehozását.

Az ökoszisztéma újra benépesítését napjainkban is széles körben alkalmazzák mind édesvízben, mind a tengeri környezetben. Az ennek keretében tevékenykedő keltető-telepeket általában közpénzekből megvalósított tudományos kutatási programok keretében finanszírozzák, és elsősorban az őshonos fajokkal dolgoznak. Ily módon a vizek minőségének javulását, és a vándorló fajok szabad mozgási lehetőségének visszaállítását célzó infrastrukturális munkálatokat követően számos európai keltető-telep dolgozik a folyók lazac- és tokhalfélékkel történő újra benépesítésén.

Az is előfordul, hogy ezek a közérdekű keltető-telepek bekapcsolódnak „tengeri állatgazdálkodási” projektekbe. Ez a gyakorlat a XIX. századra nyúlik vissza, és a természetes állomány keltető-telepeken nevelt fiatal egyedekkel való megerősítéséből áll, hogy az attól függő halászat gazdasági tevékenységét fenntartsák, mint például a lazac halászatát a Balti-tengeren vagy a közönséges nyelvhal halászatát az Északi-tengeren. Meg kell jegyezni, hogy gyakran valamely kereskedelmi célú akvakultúrás vállalkozás mögött az ilyen tudományos keltető-telepek felfedezéseinek eredményei állnak.





Az édesvízi intenzív halgazdálkodás

Egy édesvízi intenzív halgazdálkodási telep általában több négyszögletű, különböző méretű és mélységű betonmedencéből áll, oly módon, hogy azok megfeleljenek a halak növekedése különböző stádiumainak. Egy vízvető csatorna táplálja őket, amely a folyó vizét a medencék fölött befogja, majd miután a víz átfolyt valamennyi medencén, visszavezeti azt a folyóba. Ezt nevezik folyamatos áramlású rendszernek.

Pisztrángtenyésztés Írországban © Lionel Flageul

A XIX. század vége óta az európai halgazdálkodás fejlődésének nehézségei először mindig a „szivárványos” pisztráng tenyésztésében jelentkeznek. Ez az amerikai eredetű faj az akvakultúrás tenyésztésre alkalmasabbnak bizonyul, mint európai rokona: erőteljesebb, gyorsabban növekedik, és jobban elviseli a nagyobb tenyésztési sűrűséget. A XX. század közepéig azonban az akvakultúra teljesítményei korlátozottak maradnak a kevéssé alkalmas táplálás miatt, ami javarészt feldolgozatlan halhulladékokból áll, valamint az állatjárványokkal szembeni erőteljes érzékenység miatt, amelyek a külvilág támadásainak kitett helyeken nagy sűrűségben tenyésztett halakat nem kerülik el. A XX. században elért haladás azonban előreviszi a dolgokat.

Felfedezik, hogy minden fajnak nem csupán sajátos, hanem fejlődési stádiuma szerint változó táplálékra van szüksége. Sok lárva csak az élő planktonokkal tud táplálkozni, amelyeket fogságban, a mikrobáktól és vírusoktól védve kell előállítani. A fiatal és kifejlett egyedek számára a száraz granulátumok gyártása jelentős előrehaladás volt, azonban minden faj esetében meg kell határozni az állati és növényi fehérjék, a zsírok, ásványi sók, vitaminok és más segédanyagok helyes adagolását, valamint e granulátumok beadásának formáját és az etetés gyakoriságát... Az állatok egészsége szempontjából a gyógyszerek, az oltások és a megelőzés terén elért felfedézések lehetővé tették a betegségek leküzdését.

Ezek az eredmények tették lehetővé az 1960-as évektől a szivárványos pisztráng intenzív tenyészeteinek kereskedelmi méretű fejlődését először Dániában, majd egész Európában. Napjainkban az európai halgazdálkodás erőteljesen diverzifikálódott, mind ami a termékek minőségét, mind ami az előállított fajokat illeti. A szivárványos pisztrángon kívül, amely továbbra is meghatározó, más édesvízi halfajokat is tenyésztenek intenzív módon: a sebes pisztrángot, a pataki szajblingot, az északi-sarki szajblingot, a marénát, a tilapiát, a csukát, a szibériai tokhalat…

Azonban a folyamatos áramlású rendszer napjainkban átadja a terepet a vízvisszaforgatásos rendszereknek. Ezekben a rendszerekben a víz zárt körforgásban marad és tisztításra kerül, hogy a medencékben kiterjedt csőrendszer segítségével „újrakeringtethető” legyen. E rendszer egyik előnye, hogy a külső környezettől elszigetelt, ami lehetővé teszi a víz valamennyi paraméterének ellenőrzését és szabályozását: a hőmérsékletet, a savasságot, a sósságot, a fertőtlenítést…; amely a szerves hulladékok kezelését is lehetővé teszi, mielőtt azokat visszajuttatnák a természetbe. A beruházás magas költségén kívül hátránya a magas energetikai költség, és az, hogy bonyolult technológiától függ.

A visszakeringtetés nem újkeletű találmány. Régóta alkalmazzák az akváriumokban és a keltető-telepeken. A hizlaló-telepeken az 1980-as évek óta terjed, és napjainkban bizonyos sikert is mondhat magáénak, különösen a szélsőséges éghajlatú országokban, mivel nyáron és télen egyaránt lehetővé teszi a víz hőmérsékletének ellenőrzését és szabályozását. Édesvízben e rendszert elsősorban a szivárványos a pisztráng, a törpeharcsa és az angolna esetében alkalmazzák, de valamennyi faj számára megfelelő, beleértve az olyan tengeri fajokat is, mint a nagy rombuszhal.





Pisztrángtenyésztés Írországban © Lionel Flageul

A XIX. század vége óta az európai halgazdálkodás fejlődésének nehézségei először mindig a „szivárványos” pisztráng tenyésztésében jelentkeznek. Ez az amerikai eredetű faj az akvakultúrás tenyésztésre alkalmasabbnak bizonyul, mint európai rokona: erőteljesebb, gyorsabban növekedik, és jobban elviseli a nagyobb tenyésztési sűrűséget. A XX. század közepéig azonban az akvakultúra teljesítményei korlátozottak maradnak a kevéssé alkalmas táplálás miatt, ami javarészt feldolgozatlan halhulladékokból áll, valamint az állatjárványokkal szembeni erőteljes érzékenység miatt, amelyek a külvilág támadásainak kitett helyeken nagy sűrűségben tenyésztett halakat nem kerülik el. A XX. században elért haladás azonban előreviszi a dolgokat.

Felfedezik, hogy minden fajnak nem csupán sajátos, hanem fejlődési stádiuma szerint változó táplálékra van szüksége. Sok lárva csak az élő planktonokkal tud táplálkozni, amelyeket fogságban, a mikrobáktól és vírusoktól védve kell előállítani. A fiatal és kifejlett egyedek számára a száraz granulátumok gyártása jelentős előrehaladás volt, azonban minden faj esetében meg kell határozni az állati és növényi fehérjék, a zsírok, ásványi sók, vitaminok és más segédanyagok helyes adagolását, valamint e granulátumok beadásának formáját és az etetés gyakoriságát... Az állatok egészsége szempontjából a gyógyszerek, az oltások és a megelőzés terén elért felfedézések lehetővé tették a betegségek leküzdését.

Ezek az eredmények tették lehetővé az 1960-as évektől a szivárványos pisztráng intenzív tenyészeteinek kereskedelmi méretű fejlődését először Dániában, majd egész Európában. Napjainkban az európai halgazdálkodás erőteljesen diverzifikálódott, mind ami a termékek minőségét, mind ami az előállított fajokat illeti. A szivárványos pisztrángon kívül, amely továbbra is meghatározó, más édesvízi halfajokat is tenyésztenek intenzív módon: a sebes pisztrángot, a pataki szajblingot, az északi-sarki szajblingot, a marénát, a tilapiát, a csukát, a szibériai tokhalat…

Azonban a folyamatos áramlású rendszer napjainkban átadja a terepet a vízvisszaforgatásos rendszereknek. Ezekben a rendszerekben a víz zárt körforgásban marad és tisztításra kerül, hogy a medencékben kiterjedt csőrendszer segítségével „újrakeringtethető” legyen. E rendszer egyik előnye, hogy a külső környezettől elszigetelt, ami lehetővé teszi a víz valamennyi paraméterének ellenőrzését és szabályozását: a hőmérsékletet, a savasságot, a sósságot, a fertőtlenítést…; amely a szerves hulladékok kezelését is lehetővé teszi, mielőtt azokat visszajuttatnák a természetbe. A beruházás magas költségén kívül hátránya a magas energetikai költség, és az, hogy bonyolult technológiától függ.

A visszakeringtetés nem újkeletű találmány. Régóta alkalmazzák az akváriumokban és a keltető-telepeken. A hizlaló-telepeken az 1980-as évek óta terjed, és napjainkban bizonyos sikert is mondhat magáénak, különösen a szélsőséges éghajlatú országokban, mivel nyáron és télen egyaránt lehetővé teszi a víz hőmérsékletének ellenőrzését és szabályozását. Édesvízben e rendszert elsősorban a szivárványos a pisztráng, a törpeharcsa és az angolna esetében alkalmazzák, de valamennyi faj számára megfelelő, beleértve az olyan tengeri fajokat is, mint a nagy rombuszhal.





Az intenzív tengeri akvakultúra

Japánból érkezik egy fontos halgazdálkodási találmány az 1960-as években: az úszó ketrec.

Lazachalászat Írországban © Lionel Flageul

A halakat egy nagy, zseb alakú, a tengerfenékhez horgonyzott hálóban tartják fogva, amelyet eredetileg bambuszból készült négyszögletes vagy kör alakú úszó kerettel tartanak a felszínen. Az úszó keretet igen hamar műanyagból kezdték készíteni. A japánok ezekben sárgafarkú fattyúmakréla fajokat és durbincsokat hizlalnak. Az ötletet exportálták Európába, ahol kezdetben az úszó ketreceket szivárványos pisztrángok norvég fjordok védett vizeiben történő tenyésztésére használták.

Végül is azonban az 1960-as évek végén a ketreceket addig fejlesztették, hogy alkalmassá váltak egy új fajjal: a lazaccal való kipróbálásra. Keltetését már sok éve megoldották, és nagy számban állítanak elő fiatal lazacokat, vagy angol néven „smolt”-okat, azaz olyan fiatal egyedeket, amelyek képessé váltak a tengeri környezetben való életre. Tehát ezt a lépést gyorsan megteszik, és a fiatal lazacokat tengerben, úszó ketrecekben hizlalják mindaddig, amíg el nem érik kifejlett méretüket. A lazac európai tenyésztése az 1970-es és 1980-as évek egyik sikertörténetévé válik. A lazac a természetes környezetben való ritkasága miatt nagy luxusnak számító termékké vált. Az, hogy elfogadható áron, újból rendelkezésre áll, példa nélküli kereskedelmi sikerben nyilvánul meg, amely a tengeri akvakultúrát Európai jövőbeni sikerágazatainak rangjára emeli. Az Északi-tenger fjordjain és öbleiben, valamint a Brit-szigetek nyugati partjain egyre-másra jelennek meg a tenyésztelepek, különösen Norvégiában és Skóciában.

Az északon elért siker híveket szerez magának. A mediterrán országok tanulmányozzák, és kidolgozzák a tengeri sügér és az aranydurbincs ivadékainak előállítását. Az 1990-es évek során tenyésztésük elterjed az egész Földközi-tengeren és a Kanári-szigeteken. A lazac, a tengeri sügér és a durbincs továbbra is az európai tengeri akvakultúra vezértermékei, amelyek minőségét a piac szegmenseinek igényei szerint diverzifikálják. Lassanként azonban más fajok is megjelennek a ketrecekben, mint délen a sashal és északon a közönséges tőkehal.

Az 1990-es és 2000-es években megy végbe az intenzív tengeri akvakultúra egy másik formájának, a laposhalak tenyésztésének fejlődése. Az úszó ketrecek nem felelnek meg e halfajok tenyésztéséhez, mert homokos talajon kell nyugodniuk. Ezért tengervízzel táplált szárazföldi medencék teszik lehetővé a nagy rombuszhalak tenyésztésének fejlődését Galíciában. A visszakeringtetéses technológia fejlődése új perspektívákat nyit meg a szárazföldön végzett tengervizes akvakultúra előtt. Új fajokkal, így a közönséges nyelvhallal próbálkoznak, amelyeket egymásra helyezett lapos tartályokban tenyésztenek. Mi több, a víz paraméterei – különösen hőmérséklete – szabályozásának lehetősége lehetővé teszi, hogy az éghajlati viszonyok által meghatározott kényszerítő hatásoktól megszabaduljanak. Ily módon terjed a nagy rombuszhal, a tengeri sügér és a durbincs tenyésztése Európa északi része felé is.

A XXI. század kezdetén azonban új, jelentős kihívással kell az akvakultúrának szembenéznie. Az európai part menti övezet túlzottan kiaknázott, és nem kínál többé terjeszkedési területet az akvakultúra számára. A tengeri akvakultúrának tehát el kell távolodnia a partoktól. Vagy a szárazföld belseje felé, a visszakeringtetéses módszer alkalmazásával, amely a tengervíz mesterséges helyreállítása által képviselt magas költségek hátrányával jár. Vagy a nyílt vizekre, a part által védett övezetektől távol. A nyílt vízi tengeri akvakultúra képezi az európai akvakultúra új kísérletezési területét. A technológiai kihívások azonban hatalmasak. A Földközi-tenger a világ egyik legmélyebb tengere, és az Atlanti-óceán észak-keleti része pedig földgolyónk egyik legszelesebb és legviharosabb övezete. Új rendszereket kell tehát kifejleszteni a halak körülzárására, mint például a bemeríthető ketrecek, de a táplálásra és a távfelügyeletre is…





Lazachalászat Írországban © Lionel Flageul

A halakat egy nagy, zseb alakú, a tengerfenékhez horgonyzott hálóban tartják fogva, amelyet eredetileg bambuszból készült négyszögletes vagy kör alakú úszó kerettel tartanak a felszínen. Az úszó keretet igen hamar műanyagból kezdték készíteni. A japánok ezekben sárgafarkú fattyúmakréla fajokat és durbincsokat hizlalnak. Az ötletet exportálták Európába, ahol kezdetben az úszó ketreceket szivárványos pisztrángok norvég fjordok védett vizeiben történő tenyésztésére használták.

Végül is azonban az 1960-as évek végén a ketreceket addig fejlesztették, hogy alkalmassá váltak egy új fajjal: a lazaccal való kipróbálásra. Keltetését már sok éve megoldották, és nagy számban állítanak elő fiatal lazacokat, vagy angol néven „smolt”-okat, azaz olyan fiatal egyedeket, amelyek képessé váltak a tengeri környezetben való életre. Tehát ezt a lépést gyorsan megteszik, és a fiatal lazacokat tengerben, úszó ketrecekben hizlalják mindaddig, amíg el nem érik kifejlett méretüket. A lazac európai tenyésztése az 1970-es és 1980-as évek egyik sikertörténetévé válik. A lazac a természetes környezetben való ritkasága miatt nagy luxusnak számító termékké vált. Az, hogy elfogadható áron, újból rendelkezésre áll, példa nélküli kereskedelmi sikerben nyilvánul meg, amely a tengeri akvakultúrát Európai jövőbeni sikerágazatainak rangjára emeli. Az Északi-tenger fjordjain és öbleiben, valamint a Brit-szigetek nyugati partjain egyre-másra jelennek meg a tenyésztelepek, különösen Norvégiában és Skóciában.

Az északon elért siker híveket szerez magának. A mediterrán országok tanulmányozzák, és kidolgozzák a tengeri sügér és az aranydurbincs ivadékainak előállítását. Az 1990-es évek során tenyésztésük elterjed az egész Földközi-tengeren és a Kanári-szigeteken. A lazac, a tengeri sügér és a durbincs továbbra is az európai tengeri akvakultúra vezértermékei, amelyek minőségét a piac szegmenseinek igényei szerint diverzifikálják. Lassanként azonban más fajok is megjelennek a ketrecekben, mint délen a sashal és északon a közönséges tőkehal.

Az 1990-es és 2000-es években megy végbe az intenzív tengeri akvakultúra egy másik formájának, a laposhalak tenyésztésének fejlődése. Az úszó ketrecek nem felelnek meg e halfajok tenyésztéséhez, mert homokos talajon kell nyugodniuk. Ezért tengervízzel táplált szárazföldi medencék teszik lehetővé a nagy rombuszhalak tenyésztésének fejlődését Galíciában. A visszakeringtetéses technológia fejlődése új perspektívákat nyit meg a szárazföldön végzett tengervizes akvakultúra előtt. Új fajokkal, így a közönséges nyelvhallal próbálkoznak, amelyeket egymásra helyezett lapos tartályokban tenyésztenek. Mi több, a víz paraméterei – különösen hőmérséklete – szabályozásának lehetősége lehetővé teszi, hogy az éghajlati viszonyok által meghatározott kényszerítő hatásoktól megszabaduljanak. Ily módon terjed a nagy rombuszhal, a tengeri sügér és a durbincs tenyésztése Európa északi része felé is.

A XXI. század kezdetén azonban új, jelentős kihívással kell az akvakultúrának szembenéznie. Az európai part menti övezet túlzottan kiaknázott, és nem kínál többé terjeszkedési területet az akvakultúra számára. A tengeri akvakultúrának tehát el kell távolodnia a partoktól. Vagy a szárazföld belseje felé, a visszakeringtetéses módszer alkalmazásával, amely a tengervíz mesterséges helyreállítása által képviselt magas költségek hátrányával jár. Vagy a nyílt vizekre, a part által védett övezetektől távol. A nyílt vízi tengeri akvakultúra képezi az európai akvakultúra új kísérletezési területét. A technológiai kihívások azonban hatalmasak. A Földközi-tenger a világ egyik legmélyebb tengere, és az Atlanti-óceán észak-keleti része pedig földgolyónk egyik legszelesebb és legviharosabb övezete. Új rendszereket kell tehát kifejleszteni a halak körülzárására, mint például a bemeríthető ketrecek, de a táplálásra és a távfelügyeletre is…